A hargitai Atyháról származó művész eredeti foglalkozását tekintve rajztanár, Kolozsvárott végzett 1970-ben. Ezt követően a Kovászna megyei Zágonban tanított. Itt kezdett komolyabban érdeklődni a festészet iránt és első kiállítását is itt rendezte. Ekkoriban elsősorban portrékat készített, mindenekelőtt idős parasztemberek megviselt arcképeit örökítette meg erős, expresszív színkezeléssel.

A kolozsvári Korunk Galériában 1978-ban rendezett kiállításával nagy sikert aratott. E tárlat kapcsán Gazda József azt írta, hogy Vinczeffy „falun él, nem vidéken, és nem is a vidék vidékén, hanem a vidék vidékének a vidékén”. Ugyanő megjegyzi, hogy „az alkotó folyamatban igen erős szerepet játszik nála az ösztönösség, sokszor még a racionalitás, a mérlegelés rovására is”.

Az évtized végén a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett. Ezzel párhuzamosan, 1979 és 1983 között elvégezte a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola restaurátorképző tanfolyamát. A román fővárosból hazatérve a Barabás Miklós-gyűjtemény és Gyárfás Jenő képeit restaurálta. 2010-ig dolgozott a múzeumban, tevékenységének első évtizedében műterme a Gyárfás Jenő Emlékházban volt.

Pár éve visszatért szülőfalujába, Atyhára – elsősorban a település megmentésének reményében –, és felújított két régi házat, megmentve azokat az elmúlástól.

A Pro Cultura Hungarica díját 2006-ban, a Munkácsy-díjat 2008-ban vehette át, 2009-ben pedig Magyar Művészetért-díjjal tüntették ki. A Magyar Művészeti Akadémia 2010-ben választotta tagjai közé. 2024-ben Magyar Arany Érdemkeresztet kapott.

Stílusát egyesek Dalí szürrealista képeihez hasonlítják, ő azonban nem érzi e párhuzam létjogosultságát. Más képzőművészek alkotásai közül a legnagyobb hatással Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című műve volt rá, amelynek láttán ráébredt, hogy abban „nemcsak az ember” van benne, „hanem az őt körülvevő és meghatározó külső világ is. Elválaszthatatlanul.”

A művész így vall saját munkásságáról: „Festményeim nézőit a megszokott mindennapi látástól olyan irányba szeretném elvinni, ahol azonosulni tudnak műveimen keresztül azzal a szakrális hangulatot sugalló csenddel, ami meditálásra készteti őket. Azt akarom, hogy ezáltal olyan titokzatos érzelmek birtokába kerüljenek, aminek én is részese voltam.”